TATTOO HEART 49

Bár ez a vadász Európában élt egykor, a legtöbb hasonló korú, vagy még régebbi forrás az ókori

Egyiptomból maradtak ránk.

Itt már az i. e. IV évezredből származó agyagfigurákon láthatunk festett, illetve beszúrt pontsoros díszítést.

Thébában egy női múmián már egyértelmű festéknyomokat találtak, melyek pontok-vonalak voltak, a múmia a

kb. 4000 évvel ezelőttről származott. XIII. Ramszesz idejéből (i. e. 1400-as évek) is maradtak feljegyzések a

fiatalok és a tehetősebbek ezen szokásáról.

Az egyiptomi leletekkel hasonló korú (i. e. IV-V évezred), mezopotámiai - Úrból és Eriduból származó - agyagszobrocskákon a hegtetoválás félreismerhetetlen jeleit találjuk.

Természetesen a görögök előtt sem volt ismeretlen a műfaj. Már az i. e. V században megörökítettek festők

frig és trák tetovált karú nőalakokat, Hérodotosz szerint e szokás a trákoknál a nemesség jelképe volt.

A tetoválás technikáját is először az i.sz. 6. században élt orvos, Aetius örökítette meg. Leírása alapján a

tetoválásra kijelölt területet először fertőtlenítő hatású növények levével mosták le, majd a formát tűvel

böködték a

bőrbe "amíg a katonának vére nem folyt", végül alaposan bedörzsölték a tintát, amihez hagymalébe kevert

egyiptomi fenyő kérgét, rozsdát, gubacsot és kénsavat használtak. Felderítőik azonosítására és rangjelzésük

könnyebb azonosítása végett került a katonákra varrat.

A rómaiak leginkább bűnözőik és rabszolgáik megjelölésére használták a bőrbe karmolt jeleket.

Galénosz római orvos feljegyzéseiben említést tesz egy szépészeti beavatkozásról, amnek során egy, a

Colosseumban szabadságát elnyert gladiátorról távolította el a (rabszolgaságát jelző) tetoválását.

Az asszírokról Lukianosz (i. sz. II. sz.) említi, hogy népük jeleként nyakukra és kezükre vannak pontok

szúrva. A mai Erdély területén élt agathürzek "lemoshatatlan jeleiről" Pomponius Male (i. sz. I. sz.) is említést

tesz. Xenophon (i. e. IV sz.) a Fekete-tenger mellékén élő mosszinok népénél a tetoválást és a testfestést

egyaránt említi. Az ókori britek és piktek mellett a skótok tetoválásairól is van emlékünk Herodian

(i. sz. II-III. sz.) és Hispanensis jóvoltából: "a skótok saját nyelvükön festett testükről kapták a nevüket azért,

mert vastűkkel és fekete festékkel különböző alakok bélyegével jelöltetnek..."

1948-ban Altaj-hegységben egy feltárásakor jól konzerválódott férfitetemre akadtak. Ezen szinte az egész

testfelületet bebőrító mágikus és realisztikus állatfigurákat találtak, melyek valószínűleg mágikus funkcióval

jöttek létre. Még régebbi ázsiai emlék egy i. e. 842-es kínai forrás, mely a Jangce folyónál élő wu törzsnek

többszínű, védelmező funkciójú tetoválásait említi. Marco Polo utazása során a mai vietnám területén élő

népekről említi meg, hogy különféle állatfigrákat karcoltattak nagy fájdalmak árán a bőrükbe, de a kínaiknál

(han-ok) nem említi ezt, így valószínűleg ők nem éltek ezzel a szokással.

A Japán tetováláskultúra első említése a 720-ból származó Japán krónikában található, megtudjuk belőle,

hogy a Jamotából származó férfiak arcán vallási jellegű tetoválások voltak, de olyanok is akadtak, akik

kozmetikai megfontolásból viselték. Japánból származik az első írásos emlék is arról, hogy a tetoválást

büntetésként - megbélyegzésként - alkalmazták 400 körül. Aki először követett el bűnt, annak húztak egy

vonalat keresztben a homlokán. A másodiknál hozzátetováltak egy boltív szerű vonalat, a harmadiknál még

egy volalat. Ezután a tetoválás esztétikai szerepet is kapott. A Japánok sajátos viseleti stílusa 1700 körül

alakult ki. Egyedül a kiráyi család tagjainak volt szabad díszes ruhát hordani. Ennek következtében a

középosztálybeliek díszes, egésztestes tetoválásokkal ékesítették magukat ruha helyett.
Az Ainu nép társadalmi rangjuk szerint viselt tetoválást, valószínűleg ők honosították meg ezt a művészeti ágat Japánban, de az alaszkai elszigetelt törzsek tetoválásainak stílusjegyei is Ainu hatásról tanúskodnak.
Indiában és Tibetben a mai napig próbálják a lelki gondokat testi fájdalmakkal enyhíteni, az e célból gyakori csonkítások, égetett sebek, és az amputálások mellett a tetoválások is segítenek az embereknek,

hogy átvészeljék életük nehézségekkel telt időszakait.

Az amerikai indiánok után fenn maradt, -itt is látható- múmiák, valamint a gyarmatosítók feljegyzései

mind arról árulkodnak, hogy Észak- és Dél-Amerika lakói szintén ismerték ezt az ősi szokást. Az

észak-amerikai indiánok mágikus jelekkel borították testüket, hogy megvédjék magukat a betegségektől.

Déli testvéreik ősi rajzairól pedig tanúskodjanak ezek a fotók:

Afrikában máig kis sebeket ejtenek a bőrön, hogy erősítsék a szervezet immunrendszerét, és ennek

egyben dekoratív funkciója is van.

A Polinézek vitték a tetoválás művészetét Új-Zélandra, ahonnan az arctetoválás az u.n. Moko származik,

melyet ma is használnak. Maga a "tattoo" szó is a tahiti "tatu" szóból származik, aminek a jelentése:

nyomot hagyni valamin

Európában a középkorban is fellelhető volt még e hagyomány, A felsőbb körök is sokszor éltek a tetoválás lehetőségével: a krónikák II. Harold angol uralkodót is tetováltként emlegetik. Róla feljegyezték, hogy

a hastingsi csata (1066) után a királyt nővére, Edit csak tetovált mellkasa miatt tudta azonosítani,

amire az England és Edith szavak voltak rajzolva. A Szentföldről hazatérők is gyakran tetováltattak

magukra vallásos szimbólumokat.

A nyugati kultúrába hosszú szünet után csak az 1600-as évek végén tért vissza a tetoválás egy

William Dampner nevű tengerésznek köszönhetően, aki egyik felfedezőútjáról magával hozott egy

teletetovált polinéz férfit, aki nagy szenzációt keltett Londonban. Hamarosan a felsőosztálybeliek apró

tetoválásokkal díszítették magukat, természetesen csak diszkrét helyeken. Rövid időn belül divat lett a

tetoválás, ám széles körű elterjedése hosszabb időt vett igénybe. A divat mellett büntetésként is használták,

1871-ben az angol hadseregben a dezertőrökre D-betűt tetováltak, míg rossz viselkedésért a BC, azaz bad

character megjelölés járt. A civil büntetések során a "D" az iszákos, a "V" a csavargót, és az "F" pedig verekedős

jelzőt jelentette.

Mindeddig kézzel végezték a műveletet, de 1891-ben végre Samuel ORilley szabadalmaztatta az első

tetoválógépet, ami Edison elektronikus tolla alapján készült, mely tűvel és tintával "írt" pontokat a papírra.

Az ős tetoválógép alkatrészei (tekercs, egy cső és egy tűtartó) tulajdonképpen megegyeznek modern leszármazottaiéval.

A XIX.-XX. századfordulón a tetoválás jelentősége lecsökkent. Az évszázad nagy részében a tetoválás

kulturális megítélése nem volt túl pozitív, mivel ezidőtájt illegális volt. A tetoválóművészek titkos szervezetekbe tömörültek, iskoláik nem voltak, ahol továbbadhatták volna tudásukat, és hirdetni is csak "szájról-szájra

"tudtak. Ekkor a tiltások miatt a művészek a nagyvárosok elhanyagoltabb negyedeiben dolgoztak, a

nagyon tetovált emberek pedig cirkuszokkal járták a vidéket, mint szörnyeteg.
Ebben az időkben kezdett népszerűvé válni a kozmetikai tetoválás (arcpír, színes ajkak, szemhéjvonal).

Az Első Világháború idején a minták főként a bátorság és a háború jelképeire korlátozódtak, majd a Második Világháború után a tetoválás iránti vonzalom és bizalom erősen megrendült. Ez javarészt az 1961-ben feltűnt Hepatitis-nek, és a sajtó által keltett rémhíreknek volt köszönhető.

Napjainkra a "nyugati világban" a tetoválás minden társadalmi réteg számára elérhető, és elfogadottságára

jellemző, hogy a takarítótól a bankigazgatóig varratja is magát nagyjából mindenki.

Forrás:
Tattoo Magazin
mult-kor.hu
Gozner Gertrúd
*= smithsonian.com
newscientist.com